Mikor senki nem nyit ajtót rám,
s a szívem, már egyre lassabban jár.
Mikor ráncos kezem egyre gyöngül,
a szemem szegletében, számtalan könny ül.
Mikor elfeledem az egész családom,
könnybe lábad, mellettem a fiam és a leányom.
Mikor árnyéka vagyok önmagamnak,
s megszámlálhatatlan szép gondolatnak.
Mikor már végleg lejárt az idő,
már nem félek semmitől, ami jő.
Mikor kiapadtak a szavak,
víztől üresen állnak a benti tavak.
Te majd kézen fogsz és haza vezetsz,
nem kérdek semmit, csak megyek veled.