Gyermekként már tördeli a kezét,
mi lesz ha a tudása,
vagy éppen, ő maga nem lesz elég.
Mi lesz ha kevesebbet mutat,
csendben a félelemtől,
önostorozással önmagába kutat.
Zárja a kapukat, megsemmisül,
az elvárások útvesztői elől, elmenekül.
Szorongató érzés, lehet csak egy gondolat,
de ha sokat hallja, a csomó bizony megmarad.
Elrejti mélyre a kincseket,
szendergő tehetsége haláltusát jár,
elnyomva marad, rajta egy rozsdás zár.
Aztán lassan felcseperedik,
szorongó felnőttként,
lehet újra neki veselkedik,
erőt gyűjt az újabb csatához,
elnyűtt rablánca feloldozásához.
Egész mélyre ás a gyökerekhez,
lazítja a gondolatot,
tévesen beépült rossz mozzanatot,
elengedheti a régi képeket,
feketén beépülő helytelen hiedelmeket.
S lehet nem kellett volna más.....
csak egy kis kedves biztatás,
egy érintés, egy lágy ölelés,
késő estébe nyúló,
hosszú őszinte beszélgetés.
Lehet elég lett volna hangosan kacagni,
s kéz a kézben nagyokat sétálni,
elég lett volna a pillanat,
együtt megélni számtalan csodát,
vele lenni...
s hallgatni minden kimondott szavát.
Elfogadni őt annak aki.....
s nem a világnak tetszelegni,
lehet szét kéne nézni....
finom lelkű, szabad gyermekeket nevelni.