Voltam a múltam árnyéka,
voltam a csöndnek játéka,
voltam szakadt húr hegedűn,
voltam nap fénytől keserű,
voltam sérült cserép darab,
voltam szösszenet perc alatt.

Vagyok csend, ki vízpartra ment,
vagyok hang ki dallamot zeng,
vagyok fény ki útra is kél,
vagyok ív ki meghajlik rég,
vagyok szösz a pillanatban,
vagyok kotta a sorsokban.

Leszek csönd ki lelkekig döng,
leszek szösz ki csendesen csöng,
leszek fény az éjszakában,
leszek nap a délutánban,
leszek kotta gitár dalban,
leszek íves szárú virág
e csodás világban.

Sikeres ki szépnek látja a világot,
fűben, fában, megtalálja az orvosságot.
Reggelente mikor felébred,
ablaka alatt madarak zenélnek.

Mosollyal köszönti a felkelő napot,
magához öleli a meghitt pillanatot.
Karjába zárja az összes gyermekét,
gyengéden ringatja a kicsinyke lelkét.

Hengergőzik a domb oldalon,
mezítláb sétál a virágos partokon.
Elengedi az összes bánatát,
már nem mérgezi így önmagát.

A kormány kereket erősen fogja,
élete főnöke önmaga, már jól tudja.
Megéli szíve összes rezdülését,
hallja a concerto, csodás csendülését.

Táncra perdül ha szól a dal,
hiszen a szíve, örök fiatal.
Nem ellenséget lát, hanem barátokat,
mélységeket él meg és hatalmas álmokat.

Ha eljő az este piheni tér,
csendben nyugtázza, napja mennyit is ért.
Álmosan az égre kacsint,
elnyújtózva az ágyon, lágyan álomba ring.

Mikor senki nem nyit ajtót rám,
s a szívem, már egyre lassabban jár.
Mikor ráncos kezem egyre gyöngül,
a szemem szegletében, számtalan könny ül.
Mikor elfeledem az egész családom,
könnybe lábad, mellettem a fiam és a leányom.
Mikor árnyéka vagyok önmagamnak,
s megszámlálhatatlan szép gondolatnak.
Mikor már végleg lejárt az idő,
már nem félek semmitől, ami jő.
Mikor kiapadtak a szavak,
víztől üresen állnak a benti tavak.
Te majd kézen fogsz és haza vezetsz,
nem kérdek semmit, csak megyek veled.

Gyermekként már tördeli a kezét,
mi lesz ha a tudása,
vagy éppen, ő maga nem lesz elég.
Mi lesz ha kevesebbet mutat,
csendben a félelemtől,
önostorozással önmagába kutat.
Zárja a kapukat, megsemmisül,
az elvárások útvesztői elől, elmenekül.
Szorongató érzés, lehet csak egy gondolat,
de ha sokat hallja, a csomó bizony megmarad.
Elrejti mélyre a kincseket,
szendergő tehetsége haláltusát jár,
elnyomva marad, rajta egy rozsdás zár.
Aztán lassan felcseperedik,
szorongó felnőttként,
lehet újra neki veselkedik,
erőt gyűjt az újabb csatához,
elnyűtt rablánca feloldozásához.
Egész mélyre ás a gyökerekhez,
lazítja a gondolatot,
tévesen beépült rossz mozzanatot,
elengedheti a régi képeket,
feketén beépülő helytelen hiedelmeket.
S lehet nem kellett volna más.....
csak egy kis kedves biztatás,
egy érintés, egy lágy ölelés,
késő estébe nyúló,
hosszú őszinte beszélgetés.
Lehet elég lett volna hangosan kacagni,
s kéz a kézben nagyokat sétálni,
elég lett volna a pillanat,
együtt megélni számtalan csodát,
vele lenni...
s hallgatni minden kimondott szavát.
Elfogadni őt annak aki.....
s nem a világnak tetszelegni,
lehet szét kéne nézni....
finom lelkű, szabad gyermekeket nevelni.