Beszéljünk róla!

Ahogy ígértem, elkezdődött. Az első interjú alanyaim a gyermekek voltak, kedvesek, szépek, okosak és rendkívül nyitottak, kicsit huncut csibészek, de pont annyira mint amennyire azt mondjuk, így egészséges. Apropó honnan tudjuk meddig egészséges?
Szóval több osztályba is eljutottam az elmúlt időszakban. Betekintést nyerhettem az ő kicsiny életükbe, kicsit odakuporodtam a lelkük mellé, lágyan simogatóan cseppet sem tolakodóan, engedték, lassan megvolt az óvatos nyílás és beengedtek. Hálás vagyok nekik, hogy ezt megtették, örökké az leszek. Bizonyára feltűnt számotokra a verseimből is a gyermekek és az ő sorsuk mennyire fontos számomra.

 Tegnap még száz ágra sütött a nap és szinte már a nyár szédítő sugarai jártak az udvarokban. Por fürdőt vettek a verebek az utak mentén. Ma esős reggelre ébredtünk, friss levegő lengte be a tavaszi ébredést. Izgalommal telve érkeztem a torna terem bejáratához, örömmel konstatáltam, hogy majdnem két órát kaptam arra, hogy velük legyek. Nem sietünk, nem rohanunk, nincs vesző futás az idővel. Mérhetetlen nyugalom vett körül ahogy odakuporodtak körém. Hosszas beszélgetés kezdődött kinek mi /ki okoz stresszt, problémát. A legbátrabbak kezdték, szinte szinkronban meséltek annyira lelkesek voltak, aztán rövid időn belül elindult a szó áradata. Meséltek igazságtalannak érzett fagyizásról és meséltek arról, hogy egymással mennyire konfrontálódnak, ki az aki ki tudd állni önmagáért és ki az akinek ez problémát jelent. A tanító néni mellettem szorgosan jegyzettel, mindezt azért teszi, hogy a későbbiekben milyen szerepjátékok lennének nagyon hasznosak, hogyan tudná őket segíteni. Beszélünk a rendszerről az iskoláról az ott megélt nehézségekről, szinte az osztály fele arról mesél, hogy mennyire nehéz neki teljesíteni amit elvárnak tőle, stresszeli a dolgozat írás, szorongató érzés keríti hatalmába ha az elvárt jegytől csak kisebb érdem jegyet sikerül szereznie. Fél, hogy mi lesz ezután, fél, hogy akkor ő kevés.....Kérdeznek, érdeklődnek és figyelnek.
Mesélnek a fáradtságról a túl hosszú órákról a számtalan nélkülözhetetlennek tűnő különórákról. Csodálatos dolog látni ahogy párba állva, segítik egymást a kért feladatott csinálják, egymásra hangolódnak, érintik egymást, fogják egymás kezét és a másikra koncentrálnak, teljes odafigyeléssel. Páran beszélnek szüleik válásáról és arról nekik ez mennyire nehéz időszak. Ki az akivel beszélnek róla, ki az aki segít nekik ebben.
Nagyokat kacagnak a technikák alkalmazása közben, egy -egy sikertelennek tűnő próbálkozás, aminek végre, nincs tétje. Csinálják, akarják, ösztönösen érzik szükségük van rá. Szabad elrontani és újra megpróbálni. A vége felé jártunk már, amikor megkérdeztem ki mit érez, mit adott neki ez a röpke két óra. Egy magas kislány szavai csengnek a fülembe: MEGKÖNNYEBBÜLÉST

Ennyi, nagyon fontos, meg kell tanítanunk nekik elengedni és megkönnyebbülni.
Azon a napon már nem kelt fel hiába a nap, nem esett az eső feleslegesen. A „mai nap legjobb segítője” címért mindenki türelmesen kivárta a sorát és a mellkasán büszkén viselve ment ki a tornaterem ajtaján.