Beszéljünk róla! 2.rész.

A beszélgetések tovább folytatódtak. Következő témám még mindig a gyermek és az iskola, amiről úgy gondolom fontos, hogy beszéljünk, de most a pedagógusok szemszögéből.Igyekeztem több pedagógussal is beszélgetni, több szemüvegen, szűrön keresztül látni és érzékelni. Beszélgetéseimet úgy szerveztem, hogy a pedagógusok több korosztályát is megkérdeztem, hogy konzekvenciához jussak. Örömmel fogadtam a segítőkészséget, és a nyitottságot, mert érzik ők is, hogy kell és fontos, BESZÉLNI RÓLA. Meg kell értenünk, nem dughatjuk a fejünket a homokba, remélve, majd csak megoldódik magától az adott probléma.Több témakörre szedtük a beszélgetést, ezt igyekeztem kerekké, érthetővé formálni.

A tanév végéhez közeledve, fáradt a diák, vele együtt fáradt és enervált maga a tanára is. Hosszú küzdelmes munka végéhez közelednek, ami alatt próbálták kihozni a lehetőségekhez, helyzetekhez mérten a legtöbbet magukból.
Először a tanárokat vettem górcső alá és együtt beszéltük át az ő minőségüket, személyiségüket és az oktatáshoz való hozzáállásukat.
Elmondásuk szerint maga a kollektíva összetétele is változó, az értékek és azok képviselete nem mindenkinél fogalja el az első helyet. A kollégák egy része már felismerte a változást, a fejlődés fontosságát, de van, aki a régi sémákhoz még mindig túlzottan ragaszkodik, görcsösen kapaszkodik azokba, holott már ideje múlt és láthatóan nem működő módszerek ezek. A pedagógus személyisége kulcsfontosságú szerepet tölt be a gyermekek életébe, fejlődésébe, ez vitathatatlan mindenki számára.
A csengetési rendhez való ragaszkodás maga a rendszer jól beváltnak hitt mintája, ami persze keretet ad és van egyfajta megtartó ereje, de számtalan korláttal is rendelkezik. Folyamatos sürgetésre sarkal, és ezáltal az egy-egy témába való belemélyedés is korlátba ütközik, nem beszélve az alkotás és időtlenség megéléséről, ami a jobb agyfélteke hatékony működését segítené. A tantárgyi koncentráció, azaz az egy idősíkban való haladás minden tantárgynál sokat segítené a könnyebb megértést és elmélyítést, de sajnos ennek szinte teljes hiányáról számolnak be a pedagógusok. Óráról órára más korban, időben mozognak, sok esetben apró szeletekből próbálják összerakni az egészet, több, inkább kevesebb sikerrel. Pedig ha több érzékszerven keresztül, több technika alkalmazásával folynának az órák, megtalálhatná mindenki a maga számára azt a csatornát, ahol képes a befogadásra és a megtartásra. Az év elején összeállított tanmenetről mesélnek, ami elvárt fejlődés felé mutat irányt, minden gyermeket egy kalap alá téve, nem adva meg annak a lehetőségét, hogy az osztály, csoport a saját dinamikáját használja. A kiválasztott tankönyv, ami belefér a költségvetésbe, nem mindig tud olyan minőséget képviselni, amire talán szükség lenne. Az idő folyamatos fogságáról és ez által mindkét oldal stresszéről már nem is beszélve.
Sajnos a feléjük irányuló tisztelet hiányáról is beszámolnak, – ami a hozott mintát követve működik-, de igyekeznek rajta csiszolni, finomítani, ami nem mindig egyszerű feladat.
Sajnos a pedagógus és szülő kapcsolatát sem igazán az együttműködés és a közös cél jellemzi, hanem inkább a felelősség ide-oda tologatása. Ez arról tesz bizonyságot, hogy hosszútávon érdemes lenne formálni rajta.
A túlhajszoltság, a rohanás jellemzi a mai társadalom nagy részét, ahol a túlzott megfelelési kényszer dominál.
Sok családban érzelmileg elérhetetlenek a szülők, ezáltal sokkal több kéretlen, keletlen, szűretlen, képi és egyéb információhoz férnek hozzá a gyermekek, ami a lelküknek, fejlődésüknek nagyon-nagy részt hátráltató tényezője. Túl gyors a szexualitás. Hiányzik az érzelmi töltet, az érintés, az őszinte mély beszélgetés.
Ennek kompenzálása, javarészt tárgyakkal történik a szülők részéről.A tolerancia, kitartás, motiváció és monoton tűrés is nagyon hiányzik. Mindent gyorsan és instant akarunk odaadni és megkapni, és a cél és az irány létjogosultsága is megkérdőjelezhető. Vannak gyermekek, akiket szüleik annyira kímélnek és igyekeznek még a szellő fuvallatától is megóvni, hogy ezáltal sikerül egy életképtelen lélek felnevelése, aki később kemény munkával tud csak tovább lépni és visszacsatolódni, integrálódni.

Szóval bárhogy csűröm csavarom írásomat, azt hiszem itt az ideje felismerni a változtatás, a fejlődés fontosságát és azt a tényt, hogy ha bármit el akarunk érni, azt csakis összefogással és hatékony kommunikációval lehet. Fel kell ismernünk azokat a területeket, amelyek, foghíjasak vagy éppen szakadék tátong közöttük.
Célom nem volt és nem is lesz sosem, senki megbántása vagy éppen megsértése, motivációm a figyelemfelhívás.
Kívánom mindenkinek a közös pont megtalálását és a könnyed őszinte együttműködést.

_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________